Iszunk

Bár sokan a whiskey-t tekintik a hagyományos ír italnak, van egy főzet, a poitín, amelyet az írek évszázadokon át illegalitásban főztek, és ma már újra szabadon hozzáférhető.

Elérkeztünk az Iszunk blog századik bejegyzéséhez, és a jubileumi alkalomra végre megírtam egy olyan témát, amit a blog indulása óta terveztem.

A poitín (ejtsd kb.: pocsín) az írek történelmi itala. A neve a kis üstre használt gael szóból ered, és az ír szerzetesek már legalább az 1400. esztendő óta nagy gonddal főzték. (Egyesek már a VI. századra datálják a gyártás kezdetét, de erről hiteles információk nem állnak rendelkezésre.) 1661-ben a hódító angolok először törvényt hoztak, hogy a házi fogyasztásra készített italok után is jövedéki adót kell fizetni, majd – miután erre az írek csekély hajlandóságot mutattak – 1760-ban engedélyhez kötötték a lepárlást. (Érvényben volt még egy olyan rendelkezés is, hogy a királyság hegyvidéki területein, a piactartó városoktól távol tilos lepárlást végezni.) A poitín így illegális italként az ír szabadság egyik titkos jelképévé vált. A közel 400, föld alatt töltött év során a falusias területeken lepároltak mindent, amit találtak: hámozatlan burgonyát, árpát, búzát, melaszt, cukorrépát, még vadalmát is, a végeredmény pedig gyakran 80-90 százalékos alkoholtartalmú, olykor tényleg gyilkos ital lett. A hétvégi vedelések során, a vakságot és egyéb mellékhatásokat megelőzendő, olykor tejbe öntve ellenőrizték a főzet tisztaságát: ha összerántotta a tejet, bölcsebb volt nem meginni. Ebből az időszakból származnak azok a népi praktikák is, mely szerint poitínt ködös időben főzik, hogy ne tűnjön fel a füst (jó, erre Írországban nem kell sokat várni), az üstöt pedig a legelőket elválasztó alacsony kőkerítésre helyezik, hogy ha mégis lebuknának, ne lehessen bebizonyítani, kihez is tartozik a berendezés…

1971-től a hatóságok engedélyezték a poitín készítését exportálás céljából, így a shannoni és dublini vámmentes boltokban már hozzá lehetett jutni. 1997-ben pedig a hazai piacra is legalizálták, de már ellenőrzött körülmények között. Persze azóta már ki is tört a balhé, hogy kinek az itala hiteles. Az árpából főzött Teelings például sokak szerint csak érleletlen gabonawhiskey, de azon is nagy a felháborodás, hogy koktélalapanyagként is reklámozzák. Az biztos, hogy 2008 óta földrajzi védettséget élvez a poitín, vagyis csak Írországban készülhet – beleértve Észak-Írországot is. 2015-ben pedig technológiai leírás is készült az italról, ami limitálja az alapanyagokat - így például már nem főzhető bele a használt traktorgumi -, valamint a hordós érlelési időt, mégpedig 10 hétben. Ez egyébként a legfontosabb különbség a poitín és az ír whiskey között, utóbbinak ugyanis legalább három évet kell fahordóban töltenie. Érdekes módon az alkoholtartalmat csak alulról korlátozza a jogszabály: ma is legalább 40 százalékosnak kell lennie a poitínnak, felfele viszont elvileg 94,7 százalékig is el lehet menni. Cserébe metanol csak 30 gramm lehet 100 liter tisztaszesztartalomban, kizárandó a történelemben gyakran emlegetett megvakulást. Az ital eredeti karakterének megőrzése érdekében az olyan kiegészítő eljárásokat, mint például az aktívszenes szűrés, a jogszabály nem engedélyezi. Szabad viszont hagyományos ír gyümölcsökkel, fűszerekkel és gyógynövényekkel ízesíteni, mert erre vannak történelmi példák is.

(Kortárs poitínok. Fotó: Glendalough Insta)

Személyes találkozásom az itallal a Glendalough poitínja volt a dublini reptéren, abból is a „Mountain strength” változat, ami 60 százalékos. Ők cukorrépát és malátázott árpát használnak, az italt pedig szűz ír tölgyhordókban érlelik egy darabig. A végeredmény egy édeskés, egyesek szerint erjedt krumplira emlékeztető ízű, elég szigorú, de szerethető ital, amire muszáj sok vizet inni, annyira szárít. Talán nem véletlen, hogy az írek másnaposságra használt szava a póit…

A The Rare Auld Mountain Dew című dal is erről a remek italról emlékezik meg:

Slaínte!